Az utóbbi két évben azonban olyan mértékben növekedtek a költségek, hogy érdemes számba venni, milyen értéket képvisel az a takarmány, amit behoztunk a földekről, besilóztunk, de végül, különböző okok miatt, nem etettünk meg. Mennyi takarmányt veszítettünk el ezekben az egyébként is ínséges években, végső soron mekkora területen gazdálkodtunk hiába? Ezekkel a kérdésekkel érkezett az AXIÁL Gyakorlati Akadémiára Orosz Szilvia, az Állattenyésztési Teljesítményvizsgáló Kft. Takarmányanalitikai Laboratóriumának igazgatója, aki számokkal bizonyította, hogy akár takarmányhiányt is okozhat, ha nem figyelünk eléggé ezekre a láthatatlan veszteségekre.
Az előadó saját bevallása szerint eddig maga is keveset beszélt erről, mert úgy érezte, hiába tenné, „ez a mag nem fog termékeny talajba hullani”. Most viszont elérkezettnek látta az időt, hogy tükröt tartson a gazdálkodók elé, és szembesítse őket azokkal a kérdésekkel, amiket korábban szinte feltenni sem mert.
Részletesen elemezte azokat a veszteségforrásokat, amik a szántóföldön, az erjedés, a tárolás során keletkeznek, és említést tett a kitárolás utáni aerob romlás okozta veszteségről is. Vigaszt ugyan nem jelent, de mindjárt előadása elején kijelentette: a veszteségek nullára soha nem csökkenthetők, de néhány általa ismertetett technológiai megoldással mérsékelhetők.
A veszteség ára
Nem feltétlenül a technológiai sorrendben haladva először a látható veszteségekkel, a romlással foglalkozott az előadó, mert sokan gondolják úgy, hogy 5 centiméteres romlás egy silódepó tetején még „elmegy”. Az az összement, romlott 5 centi azonban 10-15 centiméter eredeti anyagból képződött, amivel máris elveszik rengeteg emészthető táplálóanyag. Ez a 10-15 centiméter egy nagy depó esetében komoly tételt jelent, különösen, ha tudjuk, tavaly 1 kilogramm kukoricaszilázs előállítása 30 forintba került (sok helyen akár 50 forintba), ami majdnem háromszorosa a korábbi évek átlagának. Az előadó 30 forinttal számolt, és kimutatta, hogy ha a betárolt takarmánynak csak a 70 százalékát tudjuk megetetni, az említett 30-ból 43 forint lesz. Kiszámította azt is, mennyit lehet spórolni, ha például 80-ról 85 százalékra lenne növelhető az etethető mennyiség aránya. Miközben a különbség csak 5 százalék, a veszteség 8 millió forinttal csökken a kukoricaszilázs esetében, és 5-5 millió forinttal a lucerna, a rozs, a fű silózásakor.
A mennyiségi romlás mellett nem kisebb tételt jelent a fajlagos táplálóérték csökkenése. Ebben leginkább a természetes heterofermentáció a ludas. De mit jelent ez kukoricaszilázs esetében? Ha négy százalékot, vagyis 0,3 MJ/kg sza.-t elveszítünk a laktációs nettó energiából (NEI), az naponta körülbelül 40 forint többletköltséget jelent tehenenként. Egy 450-es tehenészet (szaporulattal együtt) esetében tehát az eddig leírtak alapján egyszer 8 millió forint a veszteség a kukoricaszilázsban, majd további 6,5 millió forint többletköltséggel kell számolni a heterofermentációból származó táplálóérték-csökkenés miatt. A káros erjedésnek tehát konkrét ára van, hangsúlyozta az előadó, hozzátéve, hogy a másodlagos erjedés szintén nagy károkat tud okozni lucerna-, rozs- és fűszilázsokban (vajsavas romlási folyamat), a többletköltség éves szinten elérheti a 8 millió forintot ezen takarmányok esetében – szintén egy 450-es tehenészettel számolva.
A szántóföldön elkövetett hibák
A silódepóban bekövetkező veszteségek elsődleges forrása azonban a szántóföld. A legkritikusabb tétel a földszennyeződés, a hamu optimális aránya rozs- és fűszilázs esetében 8 százalék kellene legyen, itthon az átlag 11-12 százalék. „Tehát még mindig nem megfelelő higiéniai állapotban hozzuk be a rozsot és a füvet” – mondta Orosz Szilvia, hozzátéve, hogy tudja, sokszor nehezített körülmények között, csapadékos időben, nedves talajon dolgoznak a gazdák.
Az sem mindegy, meddig tartjuk kint a szántóföldön a rendet, meddig fonnyasztunk. „Nagy szárazanyag-tartalmat szeretnénk elérni (hogy ne legyen vizes), de ha hosszú időn keresztül van kint a renden a növény, az egyfajta táptalajként működik, így tovább szaporítjuk a káros mikroorganizmusokat még silózás előtt” – hívta fel a figyelmet az előadó annak fontosságára, hogy minél előbb, ha lehet, 24, de maximum 48 órán belül be kell tárolni a növényt.
Lassan járj, tovább érsz!
Az erjedési veszteségeket a silózási technológia is befolyásolja. A megfelelő taposás jelentős mértékben csökkenti a veszteséget, minél nagyobb a tömörség, annál kisebb a veszteség. Korábban elfogadhatónak számított a 200 kg/m3 térfogatsúly, ma már a minimum 240-260 kg/m3-t kellene megcélozni, ez jelentené a 690-740 kilogramm szilázst köbméterenként. Szakirodalmi adatokat hazaiakkal kiegészítve Orosz Szilvia kiszámította a tömörség hatását a szárazanyag-veszteségre, 180 nap tárolást követően. Ennek eredményeként megállapította, hogy a nem látható veszteség mértéke akkor szorítható 15 százalék alá, ha a szárazanyag-tömörség eléri a 255-260 kg sza./m3 értéket.
A veszteséget a behordás sebessége is befolyásolja, bár éppen fordítottan arányosan, mint gondolnánk. Húsz centiméteres rétegvastagságot és 35 százalék szárazanyag-tartalmat feltételezve, két, egyenként 8 tonnás tömörítőtraktort használva óriási a különbség a nagy behordási sebességet jelentő 178 és a lassabb, 239 kg sza./m3 becsült átlagos tömörségben. Ez a különbség, tavalyi áron számolva, 6 millió forintot jelent, ha úgy tetszik, 175 tonna kukoricaszilázst veszítünk el, ami 450 tehénnel számolva 20 napi adagot jelent. Az elmaradt haszon sem csekély, lassú behordási sebesség mellett 52, gyors esetben 62 hektár termőterületet lehetett volna más, profittermelő árunövény termesztésére használni. A kettő között 10 hektár a különbség. A 6 millió forint mellett tehát 175 tonna kukoricaszilás és 10 hektárnyi árunövényből származó haszon is elveszhet azért, ha nincs összeillesztve a járvaszecskázó kapacitása a szállítási és taposási kapacitással.
A megoldás nem feltétlenül egy új gép vásárlása, „először még szobrászkodunk, megpróbáljuk csökkenteni a rétegeket” – mondta az előadó, aki nem véletlenül használta a szobrászkodás szót. A megfelelő rétegvastagságra utalt, vékony rétegekkel ugyanis nagyobb tömörség érhető el. De valóban megoldást jelent? Sajnos nem, mert még ha 40 centiről 15 centire csökkentjük a rétegvastagságot, akkor is csak 221 kg sza./m3 lesz a becsült átlagos tömörség 240 helyett, viszont a silódepóban mért 15 és a 40 centiméter közötti különbség 5 millió forint veszteséget jelent. Más megvilágításban ez azt is jelenti, hogy 167 tonna kukoricaszilázzsal többet veszítünk el az éves készletből, ami 450 tehén esetében 19 napi adagot jelent (és akkor még ebben az esetben sem számoltunk a romlási és kitárolási veszteséggel). Az elmaradt haszon ebben az esetben sem csekély, 15 centiméter esetén 55, 40 centiméter esetén 64 hektáron lett volna termeszthető árunövény, ami 9 hektár különbséget jelent. „Olyan emberekkel és olyan gépekkel kell dolgoznunk, akikkel és amikkel vékony rétegben tudunk tömöríteni” – hangsúlyozta az előadó, bár, mint mondta, még ebben az esetben sem garantált a siker.
Ilyenkor jön az ötlet, hogy növeljük a traktorok súlyát vagy vegyünk még traktort, vagy vegyünk ki egy másik munkaműveletből traktort. Szintén számításokkal bizonyította, hogy a legjobb megoldás, ha két, egy 10 és egy 12 tonnás traktort használunk a tömörítésre, mert két 8 tonnáshoz képest 2-3 millió forintot lehet megspórolni normál behordási sebesség mellett (50 tonna/óra) és 20 centiméteres rétegvastagsággal. Ha ezt az összeget elenyészőnek gondolja valaki, akkor álljon itt még néhány szám: a nagyobb tömeggel 95 tonna kukoricaszilázs őrizhető meg, ami 10 napi adagot jelent egy 450-es telepen, másképp számolva 6 hektár eladható árunövény a két taposás közötti különbség, ennyivel többet veszítünk a kisebb súlyú traktorokkal.
A megoldás kulcsa a sokat emlegetett hatékonyság. Egy kansasi tanulmány szerint a tömörség javítása a zúzalék behordási sebességének csökkentésével (a járvaszecskázó leállításával) növelhető, ám ez csak akkor lehetséges, ha valaki saját silózóval dolgozik, bár akkor is kétséges. A tömegtakarmány optimális rétegvastagságának kialakítása nem mindig lehetséges, a taposó traktorok súlya és száma azonban bármikor változtatható. Bár itthon sokáig uralkodó nézet volt, nem javasolják a hosszabb ideig, esetleg éjjel történő taposást, az alsó rétegek nem tömörödnek jelentősen tovább, tehát csak idő- és üzemanyag-pazarlást jelent.
A lezárás tudománya
Lassan elérkezünk ahhoz a fázishoz, hogy kész a siló, aminek a tetején komoly változások zajlanak. A silótetőben bekövetkező veszteségek ugyanis még jelentősebbek lehetnek, mint anaerob körülmények között a depó belsejében, tehát a siló takarása is befolyásolja a veszteségeinket. Optimális esetben ez a veszteség mindössze 3 százalék lehet a silófalban és a silótetőn összesen. Kevésbé szerencsés esetben a silótakarás okozta kár 20 centiméter is lehet, amit általában kidobnak. Ez egy 250 vagonos silótérben 170 tonna, közel 17 vagon kidobott kukoricaszilázst jelent, aminek ára jelenleg 5 millió forint. Ennyi az erjedési veszteségeken túl képződő plusz veszteség. Az elmaradt haszon, 2022-es adatokkal számolva 10 hektárt, 168 tonna kukoricaszilázst jelent (2022-ben 17 tonna volt az országos átlag).
A kidobott silótető minden 5 centimétere növeli a veszteséget, már 5 centiméter esetében is 1 millió forintra tehető a kár, amivel 1-2 hektár közötti kukoricaterületet és 6 hektár lucernát veszíthetünk el.
A silófedésre tehát érdemes nagy gondot fordítani, és jó minőségű anyagot választani. A legújabb, úgynevezett koextrudált fólia ugyanis gyakorlatilag nullára csökkenti a romlási veszteséget, bár szárazanyag-veszteség ennek használata során is lesz. „Kidobott veszteség viszont nincs, gyakorlatilag minden megetethető” – mondta az előadó, aki emellett a késői takarás okozta veszteségekre is felhívta a figyelmet. Egy mexikói kísérletet ismertetett, ahol jó melegben, elkésve takarták le a silót. Ekkor, ahogy a rend, a silótető is táptalajként működik, szaporodnak benne a káros mikroorganizmusok. Letakarás után anaerob körülmények közé kerülnek, kitároláskor pedig „berobbannak” (táblázat).
A fólia fixálása a silótetőn történhet gumiabronccsal, illetve kavicszsákkal, „mindegy, csak maradjon rajta a fólia” – mondta Orosz Szilvia, kiemelve, hogy a cellásan kialakított kavicszsákfedés a kitárolást is segíti, és ha egyszerre csak egy cellát bontunk ki, a mögötte lévő anyag nem fog fellevegősödni.
A silófal veszteségei – versenyfutás az idővel
Utolsó veszteségforrásként a silófal romlásáról beszélt az előadó. „A Front-end, a silófal romlása, az eleje és a vége a történetnek, a silófal mindig romlani fog” – mondta, a kérdés csak az, mennyi ideje van erre. A szárazanyagban bekövetkező veszteséget ugyanis a kitárolás sebessége és a tömörség határozza meg. Cél a maximum 3 százalék romlás elérése a falban, ehhez hetente körülbelül és minimum egy métert kell lebontani. Magyarországi körülmények között ezt 20-30 centiméterre becsülte az előadó.
A folyamatos bontáshoz olyan silótér kell, amelyiket minden paraméterében a szükségletekhez méreteztek. Kisebb, osztott silóterekre van szükség, ahol minden nap lebontható az említett 20-30 centiméter. „A silófal tervezésénél tehát – állattenyésztési szempontból – a szélesség az elsődleges”, – hangsúlyozta az előadó, amit ki kell tudni számolni. Példával illusztrálva, ha napi 10 tonnányi kukoricaszilázsra van szükségünk, 13 méternél nem lehet szélesebb a depó, mert ha szélesebb, biztos lesz benne olyan rész, amit nem etetünk fel, és ha áll, akkor romlik. „Ezek és a korábban elmondottak olyan beruházási döntések, amik önökön múlnak” – fejezte be előadását Orosz Szilvia.
Szöveg: Bárdos B. Edit
Forrás: Magyar Mezőgazdaság
