Szomor Dezsőhöz már akkor elkötelezte magát az őshonos állatfajok iránt, hogy megőrizze őket a jövő generációknak. A vágóhídról megmentett szürke marhákkal kezdte, az ország utolsó kétszázas mangalica állományából pedig hatvanat sikerült beszereznie. Ezeket Tóth Péternek adta át, aki ma a Mangalicatenyésztők Országos Egyesületének elnöke.
Elsőként a néhány százas szürke marha gulyának keresett életteret, gondolván, hogy a nemzeti parki területeken otthonra lel ez a „félvad” állat. Úgy vélte a kölcsönösen előnyös felállásban mindkét fél megtalálja számítását, az állatok hasznosítani tudják a természetvédelmi területeket, miközben értékes húst adnak. „Területeink döntő többsége bérlemény” – magyarázta Miklay Gábor gazdaságvezető. Olyan gazdálkodási modell felállítását kezdték meg a természetvédelmi területeken, amely nemcsak fenntartható, hanem természetkímélő is. A biodiverzitás megőrzése mellett nem lehet megfeledkezni a gazdaságosságról sem, hogy finanszírozható legyen a vállalt misszió. „Ha meglátunk egy túzokot a táblában, nem dolgozunk tovább, inkább levonulunk” – mutatott rá a szakember, hogy náluk nem a nyereség a fő szempont. A túzok szent állatuk, s mióta megvetették lábukat Apajon, megkétszereződött az állománya. Persze ez a nemzeti parkkal végzett közös munka eredménye.
Sokan úgy tekintenek erre a vállalkozásra, hogy nagy terület, sok hektár, az pedig már jelentős földalapú támogatás, biztosan jól élnek. Nekik viszont a természetvédelem elsődleges, a második a fajták megőrzése, hogy a későbbi nemesítés kiindulási alapjai lehessenek. Egy szürke marha talán nem a legjobb húsformát adja, de megél sáson, kákán. Több mint háromezer szürke marha tartja karban az apaji pusztaságot, amit 800 bivaly, 1500 mangalica, félezer racka, s néhány ezer őshonos baromfi egészíti ki. Két halastavat, összesen 450 hektár vízfelületet hoztak létre abból a megfontolásból, hogy a felső-kiskunsági szikes pusztára – régebben a Duna árterülete volt – vissza tudják varázsolni a biológiai sokszínűséget, a vízzel együtt. Visszatért az élet a pusztába, gém- és kócsagtelepek alakultak ki. A két tó között több, mint 400 hektárnyi legelő fekszik, s az őszi és téli lehalászások ideje egybeesik a madárvonulásokkal. A tavakból leengedett víz nem a csatornákban folyik el, hanem kikerül a legelőre, az így kialakult tocsogók kiváló pihenő és táplálkozó helyei a madaraknak. El is nyerték a Ramsari Egyezmény alapján a vizes élőhely besorolást.
„Lehet támogatni az őshonos állatok tartását, de az fogja megmenteni, ha gazdasági oldalról újra kereslet lesz rájuk” – húzta alá Miklay Gábor, hogy piac- és versenyképes terméket kell előállítani. Őshonos állatokat tartani nem profitorientált vállalkozás, éppen ezért szeretnénk növelni a feldolgozottság fokát, s ezzel magasabb termelési értéket elérni. Létrehozták a vágóhidat és saját húsüzemüket. Ha a piacnak lesz igénye, akkor fenntartható az állomány. A szakember véleménye szerint nem a támogatást kell növelni, hanem piacot szerezni. Meg kell ismertetni az emberekkel, milyen is a nemzeti parkban, bioterületeken nevelt, illatos réti füveket fogyasztó állat húsa. Ehhez pedig marketingre van szükség.
A mintegy ötezer hektáros nemzeti parki területet közel 700 hektár szántó egészíti ki. Ez viszont nem elegendő a saját állatállomány ellátásához, ezért évente jelentős mennyiségű takarmányt vásárolnak. A másik gond, amivel szembe kell nézniük, a munkaerő hiánya: nagyon fontos a technológiai műveletek gépesítése.
Bár az AXIÁL-lal hosszú évekre visszanyúló kapcsolatot ápolnak, egy-egy beruházás előtt felmérik a kínálatot. A megvásárolandó gépen túl sokan nyom a latba a stabil szervizháttér és az elérhető távolság, így az eszközparkjuk döntő többsége az AXIÁL-tól származik. „Rakodógépből azért is döntöttünk a Manitou mellett, mert a közelükben lakó szervizes szakember kiváló felkészültségű” – tette hozzá a gazdaságvezető.
Fontos szempont az eszköz használhatósága, ezt követi az ár, de legalább ennyire fontos az alkatrészellátás és a szervizháttér. „Megvehetünk egy gépet féláron, de mit sem ér, ha hónapokat várunk a szerelőre” – jegyezte meg, hogy legdrágább az álló eszköz.
Ha egy probléma megoldására keresnek megoldást, elsőként az AXIÁL-lal veszik fel a kapcsolatot. Így történt a Supertino CA 40 kaszáló-rendfelszedő-takarmánykiosztó géppel is. Szerették volna minél jobban függetleníteni magukat az élő munkaerőtől. Korábban kivonult a háromméteres vontatott kaszájuk a lucernába, majd levágott egy csíkot. Nehéz volt meghatározni a mennyiséget, így vagy kevés vagy sok lett. Bejött a traktor, felakasztottak rá egy kis pótkocsit, villával feldobálták a lekaszált lucernát, s elindultak a telepre, hogy az állatoknak takarmányt adjanak. „Erre a feladatra kerestem egy olyan eszközt, amely egymagában megoldja a feladatot.” A legkisebbet vásárolták meg, működtetéséhez elegendő egy 50 lóerős traktor. A mai állatlétszámukhoz éppen megfelel, ám ha mégis nőne az állomány, legfeljebb kettőt fordul a gép. Azért sem vásárolnának nagyobbat, mert a telep kialakítása miatt azzal már nehezebben tudnának mozogni.
Amit a Supertino CA 40 levág, azt azonnal fel is szedi, így a gépkezelő látja a mennyiséget, s össze tudja vetni az előző napi adaggal, majd beszállítja és ki is osztja. Ehhez persze be kell tartani az „egy gép, egy pilóta” elvet.
Ma már két Supertino VM 2-16 takarmánykeverő-kiosztó kocsijuk van, amelyeket szalmabontó és szalmafúvó szerkezettel láttak el. Néhány évvel ezelőtt vették az elsőt, azon még olyan adapter is van, amely a cukorrépát vagy a burgonyát felaprítja, majd bejuttatja a keverő részbe. A második eszköz tartalékként áll a szín alatt, bármi történik, nem lehet várni két napot, míg megérkezik a szerelő. Az állatok nagyon érzékenyek a takarmány mennyiségére és összetételére. „Télen silót adunk nekik egy kis dara kiegészítéssel” – avatott be Miklay Gábor. Korábban pótkocsin kivitték a takarmányt, s a silót levillázták a vályúba, majd visszafordultak a daráért, és rászórták a silóra. Egyrészt sok kézimunkát igényelt a folyamat, másrészt nem lett homogén a takarmány, a legerősebb állat félrelökte a gyengébbeket, s felette előlük. A Supertinoval viszont egységes, homogén takarmányt lehet kijuttatni, s nem tudja az erősebb kienni belőle a darát. Idén ez már meglátszott az állatok kondícióján.
Mivel alacsony építésű az aszfaltra tervezett etetőgépük, a telepen bekeverik vel a takarmányt, majd pótkocsira teszik, s úgy juttatják el a távolabbi, nehezebben megközelíthető helyszínekre.
A takarmánykeverő-kiosztó kocsi hiba nélkül, kiválóan működik, annak is köszönhetően, hogy a Szomor Farmon igyekeznek nagy figyelmet fordítani az eszközeik karbantartására. Az AXIÁL-nak is az elégedett partner hozza a legnagyobb nyereséget.
Szöveg: Viniczai Sándor, szakújságíró
Kép: Angeli Gyuláné
Forrás: Axiál Híradó 2018. szeptember 16-17. oldal