Aki önmagát is felülmúlta (+videó)

Sparthatlon – sokan sokféle dologra asszociálnak a szó hallatán, bár kétségkívül egyre elterjedtebb, már nem csak a futótársadalom ismeri, viszont mindenképpen érdemes utánajárni, mit is takar mindez, hogyan jut el az ember oda, hogy teljesítsen ekkora távokat. Mindezt a napi munkavégzése mellett, nem pedig hivatásos élsportolóként.

A versenyt követő napokban felkerestük Pétert, aki a 15. helyezést érte el, 28 óra 46 perc 30 másodperces idővel, saját 2018-as eredményét is bő fél órával felülmúlta a napokban. A mindennapokról, a kezdetekről, a felkészülésről is kérdeztük, de amire a leginkább kíváncsiak voltunk: az maga a Sparthatlon, a táv leküzdése közben szerzett élmények, tapasztalatok – Péter szemével.

A magyar csapat

Mióta dolgozol a Hód-Mezőgazda Zrt.-nél, milyen munkakörben vagy?

A Hód-Mezőgazda Zrt. az első és eddig egyetlen munkahelyem, 2005. júliusa óta vagyok a cégnél. Kezdetben gyakornoki státuszban tevékenykedtem, majd műszakvezetőként. Jelenleg telepvezető vagyok a vajháti szarvasmarha telepen. Alapvetően a telep közvetlen irányítása a feladatom. Az itt található értékekért és a szakmai munkáért felelek. Vezetőként kötetlen munkaidőben dolgozok, ami napi átlag 10-12 órát tesz ki, valamint havonta egyszer jut nekem hétvégi ügyelet – ami egyébként a kedvencem!

Milyen végzettséged van? Mi vonz a mezőgazdaságban, miért szereted ezt a szakmát?

Gödöllőn végeztem, az Agrártudományi Egyetemen, állattenyésztő szakirányon. Majd vezetőimnek hála, immár munka mellett, levelezőn elvégezhettem egy Takarmányozási szakmérnöki képzést, szintén a gödöllői alma-materben. Gyerekkorom óta az állattartás, állattenyésztés határozza meg az életemet. Anno lovászkodással kezdődött a dolog, majd kisebb-nagyobb vargabetűk és pár évtized után a tehenészeti telepvezetés lett a vége… Mindegy, hogy milyen fajról van szó, szeretem az állatokat! Megnyugtat a közvetlenségük és az őszinteségük, ugyanakkor lenyűgöznek a szépségükkel és a teljesítményeikkel!

Athén

Milyen hobbijaid vannak? Hogyan töltöd a munkaidő utáni szabadidőt?

A munka és a sport mellett nagyon kevés idő és energia jut a magánéletre, és abból igyekszem minél többet a szeretteimmel tölteni. Igyekszem minél többet olvasni, de évi 6-8 könyvnél többre nem jut időm. Családi szinten nagy szerelmeink a hegyek is! Amikor minden egyéb mellett van rá lehetőségünk, akkor ellátogatunk valamelyik hegységbe túrázni. Hazánkban a Zemplén, a szomszédos hegységek közül a Magas-Tátra a kedvencünk.

Mikor lépett be az életedbe a sport? Van-e valamilyen oka, hogy futni kezdtél? Milyen más mozgásformát végzel?

Már gyermekkorom óta sportolok, mozgok. Úszás, lovaglás, íjászat, lovasíjászat, kerékpározás, futás… Érzéktől és tehetségtől függetlenül, igyekeztem mindent a lehetőségeimhez mérten, a legkomolyabban csinálni. Bár ez mindenre igaz, amibe belefogok.

A futás is így indult. Egészségmegőrzés gyanánt kezdtem el futni napi 6-8 km-t. Élveztem, hogy nagyon gyorsan látványos eredményeket tudok elérni pusztán szorgalommal. Az én szintemen nem kell hozzá különleges adottság, képesség, mégis élvezhető. Hatalmas előnye a futásnak, hogy egyszerű! Futni bárhol, bármikor lehet, egyedül és társaságban is végezhető. Ez az univerzitása nagyban hozzájárult, hogy kitartottam a futás mellett. Majd miután évekig gyakoroltam, eljutottam egy olyan szintre, ahol már igazán élvezhető a dolog és onnantól nem volt megállás.

Bizonyos távok fölött már alapvető a keresztedzés. Egyrészt a futásban használt izmok izomerejének a fejlesztése végett, másrészt a kevésbé használt izomcsoportok szinten tartása miatt is! És persze az edzéshatékonyságot is nagyban javíthatjuk egyéb sportok bevonásával. Egyelőre edzőtermi erősítő edzéseket végzek a futás mellett, de az előrelépéshez szükséges lesz más sportok bevonása is.

Korinthos

Milyen rendszerességgel szoktál sportolni?

Heti 6 nap, napi egy edzés. Ezen tervezek bővíteni a „hulladékidőim” kihasználásával.

Mekkora távokat kezdtél futni? Gondoltad-e valaha, hogy egyre nagyobb távokat fogsz megtenni, akár 100 km-nél is nagyobbakat?

Á…, nem! Szerintem épelméjű ember nem ébred úgy egyik napról a másikra, hogy egyszer csak több száz kilométert akar futni.

Ez fokozatosan alakul ki az emberben. Először ki kell fejlődnie egy alapvető állóképességnek, hogy egyáltalán élvezni tudjuk a futást. Onnantól kezdve pedig szerintem személyiség kérdése, hogy ki, miben talál motivációt. Valaki évtizedekig fut ugyanazon a távon és a technikáját tökéletesíti, az időeredményeit javítgatja. Engem a hosszabb távok vonzanak, bennük érzek motivációt. Több száz kilométeren rengeteg mindent láthat az ember, 20-30 óra alatt nagyon sok emóció ér, szóval önmagában egy ultra sokkal nagyobb „élménycsomag”, mint mondjuk egy marathon.

Mindemellett, az ultrafutással továbbra is csak egy szűkebb társaság foglalkozik. Mivel a versenyeken nincs pénzdíjazás, itt nincsenek megélhetési sportolók, tehát egy családias, bajtársias, őszinte és tiszta közeg, aminek a szépsége a karakánságában rejlik.

Zevgolatio

Emlékszel-e az első benevezett futóeseményre?

2004. szeptemberében indultam először a NIKE félmaratonon. Akkor teljesen magával ragadott a tömeg. Élveztem a hömpölygő mezőnyben történő futást.

Azóta bevallom, megfordult velem a világ. A lehető legkisebb mezőnyöket preferálom. Szeretek egyedül lenni, feladatokat egyedül megoldani, feldolgozni és az ultra ehhez is ideális!

Vannak-e emlékezetes sztorik, amelyek a futás által jöttek az életedbe?

Atyaég, de mennyi! Mivel életem jelentős részét futócipőben töltöttem, bőven jutott már pozitív és negatív élmény is.

Mennyire figyelsz oda a tudatos életmódra?

Könnyedén belátható, hogy szervezetünk azokból az anyagokból képes felépíteni és fenntartani magát, amiket táplálkozás során viszünk be. A kor előrehaladtával egyre kevesebb hiányosságot, hibát képes testünk pusztán lelkesedésből, vagy úgymond „erőből” elfedni, kijavítani. Tehát az évek múlásával egyre nagyobb szükségét érzem a minőségi életnek.

Az év minden szakában igyekszem odafigyelni az étkezésre, mert az igények az elvégzett edzésmunka minőségével változnak. Sosem voltam nagy gourmet, így egyáltalán nem visel meg, ha valamiből kevesebbet, vagy egyáltalán nem ehetek.

Az életmód terén van a legnagyobb adósságom. Sajnos a mezőgazdaság és azon belül az állattenyésztés nem az emberközeli időbeosztásról és a hosszú, pihentető alvásokról szól, sőt kimondható, hogy gyakran alváshiányom van. Ezen csak a versenyeket megelőző közvetlen napokban tudok javítani.

Egyetlen káros szenvedélyem van: a kávé. Viszont a célversenyek előtt, két hétig teljesen detoxikálom magam mindentől, és bevallom őszintén, a koffeintől a legnehezebb szabadulnom mind fizikálisan, mind pszichésen.

Nemea

Van-e edződ, vagy edzésterved?

Az edzőtermi erősítéseket végzem edzői irányítással, mert az sérülésveszélyes és nincs benne tapasztalatom. A futóedzéseket az elmúlt 15 év tapasztalatai és felszedett információi alapján magam tervezem és hajtom végre. Ha elakadok, bármikor megkérdezhetem a futótársakat, ebben a közegben a legsikeresebb élmenők is közvetlen, őszinte emberek. Itt nincsenek szakmai titkok, nincsenek csodák, csak befektetett munka van.

Mennyire befolyásolja a futás a mindennapjaidat?

„Egy jó kártyásnak, mindig lesz ideje kártyázni!” Ezt még gyermekkoromban mondta nekem egy felnőtt, és ez nekem nagyon beégett! Nem is kell túlmagyarázni. Meg kell találni azokat a hulladékidőket, amiket az ember tevékenyen tölthet. Ha utazunk valahová, az úticél előtt kiszállok az autóból, és az utolsó 40-50 km-t futva teszem meg, és ezzel kész is az aznapi edzés. Nem kell ezt túlbonyolítani…

Mennyire fogadta el a környezeted, hogy egy „futóbolond” vagy?

Mára már tényleg csak azok a családtagok és barátok maradtak mellettem, akik így is elfogadnak. Voltak árnyoldalai, de minden előrelépés egy változás, és minden változás áldozatokkal jár.

Manthyrea után (205 km)

Mikor fordult meg a fejedben, hogy egy Spartathlon-t is lefutnál? Hogyan készültél erre?

A Spartathlonról kb. 15 éve hallottam először, és jó nagy marhaságnak tartottam. Habár maratonokat már akkor is futottam, elképzelhetetlen volt számomra, hogyan lehet épségben teljesíteni ekkora távot. Eltelt 10 év, változtam, fejlődtem és valahogy újra rám talált. Elkezdett magnetizálni és akkor már tehetetlen voltam.

Három évet adtam magamnak a felkészülésre. Az első évben (2015) 100 km alatt akartam stabilizálni a teljesítményemet. A második évben (2016) 200 km alatt kellett biztonsággal futnom. 2017-ben pedig jöttek a 200 feletti távok, valamint az volt a kvalifikációs év.

Mi a menete, milyen feltételnek kell teljesülni, hogy a Spartathlonon részt vehess?

Mivel világszinten egyre nagyobb a Spartathlon presztízse, egyre többen akarnak indulni, így egyre szigorúbbak a bekerülési feltételek. Ami ezt a presztízst adja, hogy évről-évre összesen maximum 400, országonként maximum 25 induló vehet részt a versenyen.

A szervezők meghatároznak kvalifikációs szinteket (különböző távokon és konkrét versenyeken is), amiket a nevezés előtt hivatalosan, bizonyíthatóan teljesíteni kell. Minden kategóriára van úgymond A és B szint, ami automatikus kvalifikációt, vagy sorsolás útján történő bekerülést jelent.

Spárta főutca

Milyenek voltak a verseny előtti és utáni napok?

Azért szeretek Görögországban versenyezni, mert habár nem a „világ legfegyelmezettebb és akkurátusabb népe”, legendás a vendégszeretetük és mindennek megadják a módját! Szerdán kezdődik a rendezvény. Regisztráció, csomagleadás, eligazítás, csapatfényképezés. Minden napra van pár laza program, aminek szerintem a lényege a ráhangolódás. Közben minden helyzetben éreztetik az emberrel, hogy ez a Spartathlon. A szállodai munkástól az autópálya-pénztárosig, mindenki elismerően bólint, köszön, mert Görögországban mindenki tudja, hogy mire készülsz!

Verseny után pedig ugyanez pepitában. Díjátadók, gálavacsorák, ebédek. Közben ülepednek az élmények, rendeződnek a gondolatok. Szimpatikus, hogy nem hagyják magára az embert a sokkhatással, hanem van idő az átállásra.

Hogyan élted meg a versenyt? Milyen érzelmek, gondolatok kavarogtak benned, milyen volt az időjárás, voltak-e nehezebb pillanatok, nem várt események?

Annyit tudtam, hogy ha átlagos időjárási körülmények lesznek, akkor a tavalyi, esős, viharos, apokaliptikus versenyből nem indulhatok ki, tehát egy teljesen új „pálya” fog fogadni.

Az első 50 km szinte eseménytelenül telt. Az Athénból kivezető út minden, csak nem romantikus. Nagyvárosi forgalom és ipari negyed, olajfinomító, ahol tömény gázolajszag fogadja a sportolókat. Sokan mást várnak a világ egyik leghíresebb ultrájától.

Meleg volt (28-30°C), de a felkészülés során ahhoz már hozzászoktam. Nyugodtan hullámzott az egyre melegebb aszfaltút most már a tengerparton, a dombok lábánál.

50-nél azonban közbejött egy bagatell probléma, amiből én kétségbe esésemben bajt csináltam. Sajnos az előreküldött, kiporciózott frissítésemnek nyoma veszett, így 100 km-ig a frissítőasztalokról kellett megoldanom az ellátásomat. Ez nem lenne katasztrófa, de az a tudat, hogy a B terv fut az egyre nagyobb meleggel hatványozva, elbizonytalanított és eltértem az előre kiadagolt só pótlásomtól. Nyakra-főre nyeltem az izotóniás italokat, mellette pedig szedtem a sótablettákat. Mindenképp pótolni akartam az izzadtsággal vesztett elektrolit és mikroelem hányadomat. Az út nem nagyon változott, jött a következő olajfinomító, pár szemétteleppel, kóbor kutyákkal és hajójavító csarnokkal. Az aszfalt kezdett izzani, a levegő vibrált.

Közben áthaladtam a Korinthoszi-csatornán és ősi Korinthoszon is. A Peloponnészoszi-félsziget alapvetően már mezőgazdasági terület, úgyhogy az ipari környezetet lassan felváltották az olajfa ültetvények, szőlőbirtokok. Egyre töményebb volt az eukaliptusz-, a must-, és törköly illat és a meleg… Körülbelül 100-nál volt a mélypont. A túlhevültségtől (34-36 °C) szétesett a légzésem, lötyögött a gyomromban a felszívódásra képtelen folyadék, közben izzott a bőröm.

Tisztelet a királynak!

Ez az igazán nehéz! Elvállalni egy döntés súlyát akkor, amikor az előzményeit már a bőrünkön érezzük, a következményeit pedig még csak sejtjük… Sejtjük, de a tudat már nem tiszta. Az agy kb. 10 órányi folyamatos futás után kezdi lekapcsolni a perifériákat, egyre csalókábbak az érzékek, egyre hangsúlyosabb az emóciók hatása, és ebben a furcsa, félálomszerű közegben kell döntéseket hoznunk. Jó döntéseket! Mert minden döntésnek egyre nagyobb hatása, egyre súlyosabb ára van.

Ekkor Zevgolatioban, egy nagyobb frissítőponton (102 km) lejegeltem magam, megmosdottam, végre megkaptam a saját frissítőimet, és kicsit erőt vettem magamon. Kb. 20 km-be és 2 órába telt mire újra összeállt minden. Ekkor már Nemea határában jártam. Ez az egyik legkedvesebb szakaszom. Egy gyönyörű, zárt völgy, piciny falvakkal, rendezett szőlősökkel, gyümölcsösökkel, úgyhogy pszichésen is rendeződtem, no meg, végre újra szabályozott volt a légzésem.

Lassan besötétedett és jött az éjszaka, ami mindig feldob. Van egy nagyon bensőséges hangulata, amikor a sötét éjszakában futsz, a fejlámpád fénykörén kívül nincsenek alakok, színek, határok. Egyfajta lebegéshez hasonlít. És végre lehűlt az idő! Erőre kaptam. 150-ig, az Artemisio-hegy előtti utolsó faluig, Kaparelli-ig szárnyaltam. Innen kezdődött a verseny legnagyobb emelkedője. Szűk 800 m szintemelkedést kellett leküzdeni 10 km alatt. Sokat készültem erre, és nagyot akartam dobbantani rajta, de sajnos nem sikerült. Ahogy erőltettem az emelkedőn történő futást, lassan felfordult a gyomrom, és egyre jobban éreztem, hogy a napközben elkövetett fegyelmezetlenségemnek súlyosan meg fogom fizetni az árát. 160-nál az 1100 m magas nyeregbe felérve pedig már tudtam, hogy küzdelmes lesz a rám váró 85 km.

A Tripoli-medencébe leereszkedve 40 km síkfutás következett, javarészt szántóföldek és kisebb falvak között. Lehetne ez egy eseménytelen szakasz (az egészen szürreális éjszakai ködtől eltekintve), de a délelőtti túlzott sóbevitel (benne a laxáns hatású magnéziummal) hasmenést okozott. Sajnos el kellett fogadnom, hogy a maradék távon 10 km-enként szűk 5 perces szünetekre „ki kell állnom”.

Bosszantó volt, mert ahogy a hányingerem csitult, új erőre kaptam és képes voltam az eltervezett 6 perces ezrekre, de hát ugye, ha hív a természet… …akkor romlik az átlag!

200 km-től indul az, ami sokaknak az utolsó döfés: 30 km a Spártába vezető főúton, folyamatos emelkedés és kanyargás, a hajnaltól egyre erősödő forgalomban a rohamosan emelkedő hőmérséklet és páratartalom mellett. De azt kell mondanom, nem okozott problémát. Még a „siratófalnak” nevezett utolsó emelkedőt is végig megfutottam, ütemesen, lendületesen. Egyedül a 10 km-es „kényszerpihenők” vetettek mindig vissza rendszeresen, mind lelkileg, mind fizikálisan.

Az utolsó bő 10 kilométer gyönyörű szerpentineken kanyarog le Spártába. Igaz, hogy perzselt a nap, de akkor már nem törődtem semmivel. Újra képes voltam 5’00”-5’20”-as ezrekre (félelmetes az emberi szervezet), mert a cél szinte szívott befelé, Spártába!

Vége

…és fogynak a kilométerek, 8-7-6-5… A város határában gyereksereg vár. Biciklivel kísérnek, egy egész sávot elfoglalunk a város utcáin, de senki sem haragszik érte. A kereszteződéseken rendőri biztosítás nélkül is félreállnak az autók, tapsolnak, kurjongatnak az emberek. Ekkor már kezd szűkülni a látásom, jön a vörös köd, de nem baj, a főutcára érve már csak egyenesen kell futni, haladni, repülni…

Szakadozik a kép, tömeg az utcán… az erkélyeken… mindenhol lobogók…

…és akkor meglátom a Leonidas király szobrát…

Volt-e kísérőd?

A menyasszonyom, Evelin és a nővérem, Éva voltak velem. Annak ellenére, hogy rám kifejezetten rossz hatással van, ha valaki folyamatosan kísér, ha megfelelő távokra és időközökre leszűkítjük a találkozásokat, akkor már lelkileg segít a tudat, hogy várnak rám. Az első 100 km-en nem is találkoztunk. Majd 100 után 170-nél, tehát tényleg nem a klasszikus kísérésről volt szó.

Molon labe!

Melyik a nehezebb egy ekkora táv esetében: mentálisan vagy fizikailag felkészülni, és végig csinálni?

Én úgy érzem, a lélek és a test együtt pallérozódik. Nem mondom, van úgy, hogy kissé ketté válnak és mondjuk nagy elánnal vetem bele magam az edzésbe, a testem pedig kicsit az „öltözőben marad”, vagy fordítva.

A 200+ már más tészta. Van pár nagy verseny mögöttem, és azokból mind azt tanultam, hogy ha nem traumás sérülésről beszélünk, csonttörésről, izomszakadásról, akkor a fájdalom és a fáradtság csak az elménk játéka. Annak érdekében állítja elő agyunk ezeket az érzeteket, hogy megóvja testünket a kritikus helyzetektől, de meg sem merem jósolni, hogy ez a fizikai teljesítőképességünk hány százalékánál jelentkezik. Minél hosszabban fenn tudjuk tartani a homeosztázisunkat, minél nagyobb a motivációnk, annál később törnek ránk ezek a hátráltató érzések. De akármekkorának is érezzük a bajt, mindenből fel lehet állni!

Hogyan viseli a szervezet ezt a hatalmas távot – mennyi időre van szükség utána a rehabilitációra?

Tapasztalatom szerint 2-3 hét pihenésre van szükség. De ez nem ágynyugalmat jelent! Szeretek már másnaptól, de a verseny után maximum a második naptól átmozgató futásokat végezni, sok nyújtással, masszázzsal. Ez nagyban meggyorsítja a regenerációt.

A magyar teljesítők

Köttettek-e barátságok a futás által? Ismertél-e meg olyan embereket, akiket a futásnak köszönhetsz?

Természetesen! Mára a barátaim felét a sportnak köszönhetően ismertem meg. Nagyon különbözőek vagyunk, de vannak közös élményeink, olykor közösek a céljaink és ezek mélyítik el kapcsolatainkat.

Mit gondolsz a futótársadalomról? Valóan egy kis közösség? Mennyire tapasztalod, hogy futás közben, ha találkozol egy futóval, akkor ott van köztetek egy láthatatlan kapocs?

Nem gondolnám, hogy manapság a futók egy kis közösséget alkotnak. Szerintem rengetegen futnak. Egyre népszerűbb a sport, egyre több helyszínen, időpontban rendeznek futóversenyeket, mindenféle formában és távokon. Mivel egyre nagyobb a merítés, egyre többfélék vagyunk, különbözők a motivációk, a hozzáállások. Ez természetes.

Azt is látom, hogy maga az ultrafutás is kezd manapság divatos lenni (ami mondjuk egy fantasztikus Spartathlon dupla győzelem után érthető is – a férfiak és a nők között is magyarok nyertek). Egyre többen vannak, akik nem elhivatottságból művelik, hanem a státusz-szimbólum miatt, de valahol ez is egy természetes folyamat, ami előbb-utóbb majd beállítja önmagát.

Köszönjük szépen az élménybeszámolót Péternek, szívből gratulálunk a csodálatos teljesítményhez, és további remek versenyzést, felkészülést, rengeteg futókilométert kívánunk!

Szöveg: Baranyiné Hutai Anikó, marketingkommunikációs menedzser

Kép: Spartathlon Ultra Race Official Photos